Szülési tens

Szülésélmények

Az alábbi két szülés – ugyanazon kismamától - összehasonlítása rávilágít arra, mit és mennyire befolyásol a tudatosság, a „gyakorlati tanácsok” oldalon levő információk és a Tens-készülék használata:

„18 hónap telt a kettő között, ugyanabban a kórházban szültem, egymással szemközti szülőszobákban. Mindkét gyermekem lány, egyik 3,20kg-mal, másik 3,15kg-mal született, az én 156cm-hez képest nem kis súllyal, ráadásul nincs széles csípőm. Mindkettő szülésem délután indult el, teljesen ugyanazon a módon: méhösszehúzódásokkal, öt perces fájásoknál mentünk be a kórházba, ugyanazon a felvételi procedúrán vettem részt. Nem volt választott orvosom vagy szülésznőm, talán még a kórházi személyzet is ugyanaz volt. Tökéletesen ugyanolyan külső körülmények voltak mindkét szülésnél. Mindkét szülés ugyanúgy indult: a felvételi után a vajúdószobába küldtek, hiszen 3 cm-re nyitott méhszájnál küldenek csak a szülőszobába. Mindkét alkalommal 1 cm-re voltam csak kitágulva a kórházi felvételkor. Még az első szülésem előtt kérdeztem anyumat, hogy mégis milyen erősségű fájásokra számítsak, mire ő annyit mondott, olyan, mintha székelnék és hogyha nekem volt már vesegörcsöm, akkor a szülésem biztos, hogy nem lesz fájdalmasabb. Tévedett. Egy-egy fájás annyira erős volt, hogy ha csak ülnöm kellett is úgy éreztem, hogy belehalok. Legalábbis az elsőnél... olvasd el, hogy miért nem így volt a másodiknál!

Hogy alakult az első szülésem?!

Az első esetben még a vajúdószobában, azaz 3 cm tágulat előtt rámjött egy egész testemre kiható remegés, amitől én is megijedtem (előzőleg egyetlen alkalommal tapasztaltam ezt, abból kiindulva tudtam, hogy ez a fájdalomküszöböm). Nemcsak én, hanem a nővérek is megijedtek, látva rajtam a pánikot. Azonnal vérnyomást mértek (egekig szökött), lázcsillapítót adtak (és egyben ez volt az egyetlen lehetőség fájdalomcsillapításra is a vajúdóban, hiába szerettem volna valami erőssebbet), ctg-t raktak rám és bekötötték az oxitocint a szülés felgyorsítására, hogy minél hamarabb a szülőszobára kerülhessek, ahol jobban el tudnak látni. Az oxitocin gyorsan meghozta az eredményt, nem tudok időt mondani, de igen gyorsan átvittek a szülőszobába. Fájásaim annyira felerősödtek, hogy elviselhetetlenek lettek, a tágulás abbamaradt, kaptam kéjgázt, ami gyakorlatilag addig hatott, amíg az arcomon volt a maszk. Folyton wc-re jártam és sírtam a fájdalomtól, az ágy mellett állva mondtam a szülésznőnek, hogy "kapja el a gyermekem, mert most szülök", mire annyit mondott a szülésznő, hogy nyugodjak meg, mégcsak 3 cm-re vagyok kitágulva. Attól, hogy még csak a tágulási folyamat elején vagyok és máris elviselhetetlen volt a fájdalom, amin semmivel sem tudtam segíteni, egyszerűen összeroppantam. A férjem jelenléte sem változtatott a helyzeten, nekem kellett megküzdenem a fájdalmakkal. A ctg-t időnként felrakták, be voltam oxitocinra kötve és össze voltam törve. Pszichésen. Háromszor kérdezte meg a szülésznő, hogy nem-e akarok epidurálist. Nagyon nem akartam. Még feleannyit sem tudtam, mint ami ezen a honlapon van, de azt igen, hogy az EDA nem hoz semmi jót, azon kívül, hogy teljesen lecsökkenti a fájdalmakat. És mégis: amikor összeroppantam, akkor bekértem. Ezt az egy lehetőséget láttam, mint segítséget, akár egy angyali segítő kezet, a megváltást. Fél órát kellett várnom az aneszteziológusra. Az alatt a fél óra alatt fent ültem az ágyon és nem voltam magamnál. Csendben ültem és remegtem, egy hangom nem volt. A tudat, hogy mindjárt vége teljesen lenyugtatott. Olyannyira, hogy testemet mintha magamon kívül éreztem volna és egy pillanatra megfordult az is a fejemben, hogy akár ebben az állapotban végig is tudnám csinálni a szülést. De mégsem dobtam el a segítő kezet és később, jóval a szülés után már nagyon bántam, hogy nem választottam mégis a saját utam. Megkaptam az epidurálist, szép nagy mennyiséget, testsúlyomhoz képest jóval többet, mint kellett volna. Hatott. Talán ha húsz perc kellett ahhoz, hogy tökéletesen mentesüljek bármilyen érzés alól. Néhány óra múlva például felfedeztem, hogy egy katéter is hozzám van csatlakoztatva. Ctg, oxitocin, miegymás teljese arzenálja továbbra is, én meg csak feküdtem az ágyon és a szülésznő javasolta, hogy aludjak egy kicsit. Aludjak!! Hát ez aztán végképp nem szerepelt a terveim között a szülés alatt. Mégis, 7 óra kínkeserv után nem egyszer bepilledtem. A szülésznő óránként figyelte a monitort, igen, rendben mennek a fájások. Kora reggel figyelmeztettek, hogy lassan kitoláshoz érünk (közben időnként megvizsgáltak.) Pár óra múlva el is jutottunk oda: lábak felhúzva a magasba, a szülésznő megvizsgál: nem jól áll a gyerek. Hosszan szenvedés után eljutottunk odáig, hogy le tudta szegni az állát, de megfordítani nem tudta. Hívták az aktuális doktornőt, aki ugyancsak hosszas szenvedés után elfordította némileg, majd a fogóval diktált, hogy mikor nyomjak. Nem tudtam nyomni. Nem éreztem semmit. A szülésznő, két ápolónő, egy tanuló és a doki igyekeztek segíteni elmondani, mégis hogy kéne nyomnom: "ahogy kakálni szokott" - "de nekem soha nem kellett erőlködnöm a wc-n" - reflektáltam. Így is eltelt jó idő, mire egyetlen alkalommal sikerült a megfelelő technikát eltalálnom és akkor olyan parancsolóan szólt rám a szülésznő, hogy "igen, ez lesz az!", hogy ezzel a tanult nyomással, burokrepesztéssel, fogóval sikerült kihúzni első gyermekem. Nem sírt fel. Mégcsak nem is nyögött. A gyerekorvos gyorsan átnézte (egy pillanatra nem vitték el előlem és ebben a kórházban nem protokoll, hogy fejjel lefele tartsák, megfürdessék, leszívják az orrát vagy akár megütögessék), majd odaadták és ő kábán próbált kezdeni valamit a cicivel.

Hogy miért lett mindez? A remegésem az adrenalintól volt, amit pedig a fájdalomtól való félelmem generált. A kórházi személyzet jól járt el, mivel más megoldás részükről nemigen volt erre a helyzetre. Az oxitocin mérhetetlenül felerősítette a fájásokat, aminek egyenes következménye volt az epidurális. Az epidurális gyógyszeradagja olyan mértékben sokkolta a magzatomat, hogy gyakorlatilag elaludt szülés közben, annak ellenére, hogy neki kellett volna a megszületést végigcsinálnia. Ennek következménye volt az, hogy rosszul fordulva maradt a szülőcsatornában és, hogy fogóval kellett kihúzni, természetesen a gátmetszés kikerülthetetlen volt. Elmaradt a szülés utáni pozitív élmény, a babámmal való első kapcsolat örömteli megélése, ami a szoptatásra is kihatott.

Mi történt a második szülésnél?

A helyzet ugyanúgy indult, de már tudatában voltam rengeteg információnak és a kezemben volt egy "kézi fegyver", a TENS-készülékem, amivel úgy számoltam, hogyha legalább a szülőszobáig eljutok vele anélkül, hogy teljesen magam alatt legyek, már akkor megérte. A készüléket felraktam öt perces fájásoknál, egyidőben azzal, amikor elindultunk a kórházba. A felvételnél ismét rám jött a már ismert remegés. Sőt! A fájások rendszertelenné váltak. Megint rám kötötték a ctg-t és a vérnyomásmérőt. Tudtam, hogy mi ez. Tudtam, hogy felül kell kerekednem ezen. Ott, akkor, nekem kellett megküzdenem saját magammal, a hormonjaimmal, a félelmeimmel: a félelemmel a fájdalomtól, a félelemmel a kórháztól, amik gyerekkori emlékek miatt voltak, a félelemmel a tehetetlenségtől és az elhagyatottságtól. Nagy segítségemre volt a készülék: azt a megváltó segítséget, amit az első szülésnél az epidurálisban láttam, itt a készülék adta (bár nem is kellett eljutnom arra a viselhetetlen szintre, hiszen addigra a gép kifejtette hatását, amit egyébként felül is írhattam volna a saját félelmeimmel). Kellett tehát itt is egy külső segítség, gyerekkorom óta erre voltam betanítva, hogy fogjam valaki kezét és mégis, sikerült túljutnom ezen a gáton. Többször is mondtam a személyzetnek, hogy vegyék le a ctg-t, mert mozogni akarok. Annyira rosszul esett a fekvés, mintha gúzsba kötöttek volna. Meg kellett nyugodnom. Minél hamarabb, különben vészhelyzetnek minősítenek ismét. Úgyhogy koncentráltam, erősen, arra, hogy megnyugodjak, arra, hogy leállítsam a negatív rohamokat, a légzésre. És visszaállt minden a normál kerékvágásba. Leszedték a gépeket rólam és mehettem a vajúdószobába. Még mindig csak 1 cm-re voltam kitágulva. De túljutva a legnehezebb részén, már ment minden, mint a karikacsapás: a vajúdóban az ágy mellett térden állva vártam minden rohamot és vicces módon két fájás közt el-elkaptam pár perc jelenetet a szemközti tv-adásból. A férjemet leküldték, mert már késő volt, hogy ott maradjon a vajúdóban. Nem telt bele húsz perc és telefonáltam neki, hogy jöjjön vissza, megyünk szülni. Fájások alatt koncentráltam, kettő közt pihentem és bőszen nyomogattam a TENS-t, amikor szükségem volt rá. A szülőszobában eszeveszett gyorsan kezdtek pörögni az események: 3 cm-ről 7 cm-re 26 perc alatt jutottam el (mindezt az ágy mellett állva), akkor elfolyt a magzatvíz, fel kellett másznom a szülőágyra, de a szülési tervhez tartva magunkat négykézláb álltam, elöl a férjem karjába vájt körmökkel, hátul a szülésznővel, aki mindig mondta, hogy mit csináljak (gátvédelem). A 7cm-es tágulástól a gyermek megszületéséig 21 perc telt el. Abban a 21 percben már nem volt szükségem a TENS-re (nem figyeltem rá): a hormonjaim működtek, ahogy kellett, úgy éreztem magam, mintha egy hurrikán szemében lettem volna, mintha minden körülöttem eltűnt volna az univerzum egy fekete lyukában és csak egyedül én léteztem és az a hatalmas erő, ami magával ragadott, mintha egy dárdaként járt volna át az energia, ami a lányom nevének kiáltásával szakadt volna ki belőlem - és akkor kibújt a feje. Levegőt vettem és a többi már eltörpült ehhez képest. És én is meg tudtam élni, hogy a boldogság abban a pillanatban ránk szakadt, rám és a babámra, Lilire.

A különbség egyetlen "apró" dolog miatt dőlt el negatív vagy pozitív irányba: attól, hogy ÉN hogyan gondolkoztam. Természetesen a társadalom által addig belénk nevelt nézeteket és gondolkodásmódot nagyon nehéz megváltoztatni pár óra alatt, ezért is voltak nagy segítségemre a gyakorlati tanácsok és elsősorban a Tens-készülék.”

Babák, akiket Anyukájuk a TENS-gép segítségével hozott világra:

Viki (első baba):

„Késő délután elfolyt a magzatvizem, amiről nem is gondoltam volna, hogy ez már bizony a magzatvíz volt. Minden nagyon gyorsan történt. A biztonság kedvéért bementünk a kórházba, bár fájásaim nem voltak. A kórházban azt mondták, hogy ha jönnek a fájások, csak akkor menjek vissza! Hazaengedtek. Épp, hogy hazaértünk, már egyre sűrűbbek lettek a fájások. Nem tudtam, hogyan kell venni a levegőt. Nagyon sűrűn jöttek a fájások! Már megindult a szülés, de majdnem megfulladtam, mert csak kapkodtam a levegőt! Jöttél és rám tetted a masinát. Megmutattad hogyan használjam amikor a fájások jönnek. Megmutattad hogyan vegyem a levegőt. A gép használatával jócskán enyhíteni tudtam a fájásokat! Tulajdonképpen ez volt az egyetlen fájdalomcsillapítóm. Amikor jöttek a fájások én állítottam be a fokozatot rajta. Nagyon sokat segített. Nagyon fáradt voltam és éhes, ezért nem sok erőm volt. De kevesebb, mint 1,5 óra alatt megszületett Vikike! Nekem egy tűszúrás is fáj, de ez a masina nagyon sokat segített!! :) Mindenkinek csak ajánlani tudom! Én legközelebb is ilyennel tervezek szülni!”

Ábel (első baba):

„Szombat reggel elment a nyákdugó, ami a szülés előszele, és hamarosan jelentkeztek a kényelmetlen jóslófájások is. Így biztos voltam benne, hogy még aznap megszületik a kisbabám. Délutánra felerősödtek a fájások, eleinte 20 percesek voltak, de nagyon rendszertelen. Fél 5-kor elmentem hajat mosni és szépitkezni. Fél 6 – 6 fele már tudtam, hogy hamarosan indulni kell a kórházba, habár még a magzatvíz sem ment el és a fájások sem voltak rendszeresek.

De utóbbira sem kellett sokat várni. 7 óra körültől beállt a rendszeres fájástevékenység, eleinte 10 percesek, majd 5 percesek lettek. Ideje volt felrakni a TENS-gépet és elindulni a kórházba. Fél 9-re érkeztunk be. Miután megvizsgáltak közölték, hogy csak 1 cm-re van kitágulva a méhszáj, úgyhogy jöhetett a séta, erős fájások kíséretében – hihetetlen, hogy mennyire el lehet fáradni szellemileg a szülési fájdalmaktól! Másfél óra múlva a vizsgálat 2cm-es tágulást mutatott csak, ezért a férjemet hazaküldték. Fél 12 körül kaptam egy fájdalomcsillapító injekciót a hátsómba, amiről azt hittem nem sok haszna van, de mégis kicsit bealudtam tőle. Próbáltam labdát használni - ami nem segített - és különböző pozíciókban túlélni a vajúdást. Éjféltől fél 3-ig félájultan bóbiskoltam a fáradtságtól. Aztán nagyon sűrű és erős fájások jelentkeztek, és 3 körül be is vittek a szülőszobára 5cm-es tágulással. Eljött az idő a férjemet is visszahívni. Elmentem a wc-re, pici vérzésem is volt, majd felfeküdtem a szülőágyra – az oldalamra - és a TENS-gépet kiegészítve a kéjgázzal csillapítottam a fájdalmakat. Fél óran belül a párom is megérkezett nagy örömömre. A ctg végig rajtam volt a szülőszobán. 7 cm-es tágulatnál burokrepesztést javasoltak, mivel a kisfiam elfáradt. Ez még sűrűbb és még erősebb fájásokat okozott, de hamar tolófájások lettek belőle. Oldalfekvésben (egyik lábam felemelve), a szülésznő „vezényszavaira” figyelve, kiabálva ugyan, de helyes levegővétellel és a gázmaszkkal szültem meg kisfiam fél 5-kor. Hihetetlenül megkönnyebbültem. Amíg a kisfiamat tisztába rakták es megvizsgálták, addig a méhlepény is világra került. Kaptam egy jó pár öltést, ami annyira fájt, hogy a gázmaszkot újra kellett használnom. Viszont közben egy kis segitséggel megszoptattam a kisfiam. Még a szülőágyon megkínáltak reggelivel, majd felkísértek a szobába.”

Nikolett:

Nikolett anyukája a vajúdási szakaszban látta nagy hasznát a TENS-gépnek.

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat